Holnap, vagyis amikor már olvassátok, akkor hétfőn leáll az iwiw, végleg. Nem vagyok a nagy visszafelé nézés hive, de mégis elgondolkoztat, mert ezzel a platformmal kezdődött el a virtuális énem kialakítása. Ez a nosztalgia pedig már majdnem arra késztetett, hogy évek múltán újra belépjek az oldalra, és az oldalamat egy az iwiw készítői által létrehozott időkapszulába tegyem. Mégsem tettem, mert ahogy már írtam, nem vagyok a visszafelé nézés híve. Egyébként is valószínűleg ma már nem tetsző retro-ribancos képeket látnék magamról, és furcsán kétértelmű üzeneteket különc fiúkkal. Ennek ellenére örömmel gondolok vissza az iwiwre, mert valami mást adott, valami olyat, amire vágytam, de nem tudtam megfogalmazni mi az. Folyamatos technológiai változásban nőttem fel, a vágyakozás bennem volt, és van ma is.
Ha úgy tetszik, akkor a számítógépes korszak gyermeke vagyok, óvodában még Comodoron, majd IBM gépeken, ma meg felváltva Mac-en, iphone-on, tableten, PC-n elszórva a lakás 70 bruttó négyzetméterén nyomom. A betárcsázós net, a félórás képletöltések, az ártatlan emailezések és személytelen ámde sokszor nem ártatlan csetelések közepette viszont megérkezett az iwiw. A szülővárosától, gimnáziumi társaitól elszakadt kíváncsi ember (értsd: én) tökéletes játszótere. Szerencsés voltam, már a legelején gond nélkül regeltem, nem kellett meghívóért könyörögnöm, a jövőre várakozó nem is annyira underground közösségekben gyorsan terjedt a hír: ez valami nagyon új, nagyon modern, tuti. Először csak nézelődtem. Vártam, mi lesz ebből, ki regel még, ki nem (mert az is elmond valamit arról az emberről), és amikor biztosnak éreztem a teret: felépítettem magamat. Nem nagy dolgokat, óvatosan, figyeltem arra mit árulok el magamról, és mit nem, de főképp nem túl sokat. Mert az gáz lenne. Ellenben imádtam azokat, akik túl sokat árultak el magukról. Anyukám pletykaláncánál is hamarabb tudtam meg, ha valaki házasodott, babát várt, elköltözött, és annak ellenére, hogy a pletyka ellenségének tartom magam, örömmel töltött el, ha anyunak elmondhattam egy-egy újdonságot, amit ő valószínűleg csak a következő heti fodrász vagy piac alkamával tudott volna meg. Ekkor még nem izgatott, ha megtaláltak régi emberek, fiúk a balatoni nyaralások emlékeiből, vagy lányok az irodalmi versenyekről, még nem volt menő az adatvédelem, mint állandóan hangoztatott frázis. Később viszont meguntam, már nem volt új, és nem is akart újulni, és jött a facebook ami sokkal kúlabb volt.
Mások életét még mindig élveztem nézni, és nap mint nap elgondolkoztam, elgondolkozom rajta, hogy ebből mennyi az igaz. Közben jó képmutató példájával élen járva, ha magamra gondoltam, akkor mindig úgy aposztrofáltam magam, mint egy őszinte ember a cybertérben. Pedig dehogy vagyok őszinte. Naná, hogy nem. Akkor teszek fel képet, amikor jól érzem magam. Akkor írok ki valamit, amikor úgy érzem megfelelő a közeg és a pillanat is. Megszerkesztett, mesterkélt lény vagyok ott a falon. De még azt is rosszul csinálom, mert ezerszer megfogadtam, hogy az összes szülinaposra ráírok, majd reggelente ellenőrzöm, és a szakmai tartalmakra pedig kommentelek, hogy erősítsem a személyes márkámat. Egy rosszul szerkesztett online személy vagyok. Ugyanolyan összeszedetlen néha, mint a valóságban, de sokkal sebezhetetlenebb, mert azt mutatom, ami összetart, és nem azt, ami szétzilál. De van, aki teljesen őszinte itt? Aki meg meri mutatni ugyanúgy a fájdalmát, mint az örömét a több száz ismerősnek? Sokat gondolkoztam ezen is. A magyar fordításban ismerős, míg az angolban friend. Nekem ugyan angol nyelven van, de magyarul gondolkozom. Adatvédelmi beállításokkal, tiltásokkal, engedélyekkel látok el mindent, mert féltem a virtuális énem. Félek, hogy kihasználják, negatív energiákat telepítenek rá, ahogy a hétvégén én sem bírtam magammal, és azon bosszankodtam, hogy miért telik másnak három hét Bahamára, amikor én az átlagember erről csak álmodozom. Aztán persze észhez térítem magam, és magamra fókuszálok, nem másra, mert nem tudhatom, hogy mi az, amit ő nem mutat meg. És magammal kell törődnöm, de nem a virtuális, hiú és önámító énemmel, hanem a valómmal, ami létezik a másik nélkül is. És honnan tudom, ha az örök elégedetlenségem ellenére nagyon jó hétvégém van? Onnan, hogy nincs időm posztolni a Facebook-ra, mert sodor az élet, és így vagyok jól.
