Rengeteg változás áll előttünk az életben folyamatosan, azonban az mindig foglalkoztatott, hogy ha miénk a döntés, akkor honnan tudjuk, hogy itt az idő?
Én hajlamos vagyok jelekre várni. Arra gondolok, hogy mivel intuitív vagyok az apró, vagy éppen nagyobb jelek, lökések majd elvezetnek oda, ahova el kell jutnom. Valahogy mindig is így volt. Sosem voltak 3 és ötéves terveim, hacsak az nem számít annak, hogy háromévente fogok egy papírt és egy borítékot és leírom, mit szeretnék elérni a következő borítéknyitásra. Ezt viszont annyira nem veszem komolyan, hogy előfordul, fél évvel később nyitom ki, és magam is meglepődöm mit kívántam anno. Azt azért hozzá kell tennem, hogy mindig sikerül végül. Vagy ha nem pont az, hát valami hasonló. Hasonlóan én.
Mert rólam szól ez az egész, de az idő alatt nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy változom. Változik körülöttem a világ, az emberek, a munka, a hangsúlyok, a zajok. Ezért történik meg velem időről-időre az is, hogy megunom a munkahelyem. Nem tényleges unalom ez, mert szakmámból adódóan, sosem unatkozom, de egyszercsak, körülbelül két év tájékán betelik a pohár. Ilyenkor rendszeres (folyamatos) önvizsgálatot tartok, azon elmélkedem, hogy én vagyok-e rosszul kalibrálva, puhány vagyok, gyenge, vagy valami a munkahelyen történt, ami a szerencsétlen együttállást eredményezte. Az adott pillanatban persze mindent meg tudok magyarázni. Az utóbbi két esetben például a főnökeim, akik felvettek, bíztak bennem, én is bennük szakmailag: elmentek. Ez eredményezett egy megingott talajt, ugyanakkor számomra a szakmaiság bukását is. Mert az általam ismert multikulti nem erről szól. Elkeserítő, mert annak idején máshová sem vágytam, csak ide. Nem pont ide, de egy multihoz. Olyan sejtelmes volt, olyan hatalmas, olyan igéző. Mások, akik szinténkintről szemlélték, azt mondták bedarál, agymosás, munkamánia. Előtte is szerettem dolgozni, nem bántam. Most viszont azzal kell szembenézzek, hogy emberileg képtelen vagyok elviselni az érzéketlenséget, törtetést, taposást, könyöklést. Nem vagyok ilyen, és sokáig harcoltam azzal, hogyan lehetnék keményebb.
Most arra jöttem rá: nem kell, hogy keményebb legyek. Ilyen vagyok, érzékeny, és így is szeretem magam. A környezetem mérgező, a kérdés az, hogy én meddig viselem el. Meddig tudok érzéketlen maradni a környezetem működési szabályai között. Mert az tény, hogy felvenni sohasem fogom ezt a hozzáállást. Nem így születtem, nem így neveltek, és nem tudta belőlem semmilyen emberi kudarc kiváltani. Szeretnék jobb emberek között lenni, szeretnék pozitív energiát és békét a lelkemek. Sokszor mondják azt is nekem, hogy nem ilyen világot élünk. Én ezzel nem értek egyet, olyan világot élünk, amelyet magunk körül teremtünk. Ennek része a negatív is, de mégis, a jó részeket szeretném élvezni és felfedezni. Nem olyan nagy kérés az univerzumtól. A döntést, a változást viszont senki sem hozza meg helyettem.
Én vagyok a változás, nekem kell tennem ahhoz, hogy elinduljon az a folyamat amire várok. Ahogy a változás, a jel is én vagyok, az én testem és a lelkem jelez, hogy mennem kell tovább. Persze a változás nem könnyű, főképp, ahogy az ember egyre több változást és évet tud maga mögött. Mást kockáztatunk 16 és 30 évesen. Ami viszont fontos, hogy mindkét esetben rólunk van szó. Én, az én helyem a világban. Lehet jó helyem itt, csak el kell hinnem, és elindítanom, amire nagyon vágyok: a változást.
