Szövegbuborék

Holnap, vagyis amikor már olvassátok, akkor hétfőn leáll az iwiw, végleg. Nem vagyok a nagy visszafelé nézés hive, de mégis elgondolkoztat, mert ezzel a platformmal kezdődött el a virtuális énem kialakítása. Ez a nosztalgia pedig már majdnem arra késztetett, hogy évek múltán újra belépjek az oldalra, és az oldalamat egy az iwiw készítői által létrehozott időkapszulába tegyem. Mégsem tettem, mert ahogy már írtam, nem vagyok a visszafelé nézés híve. Egyébként is valószínűleg ma már nem tetsző retro-ribancos képeket látnék magamról, és furcsán kétértelmű üzeneteket különc fiúkkal. Ennek ellenére örömmel gondolok vissza az iwiwre, mert valami mást adott, valami olyat, amire vágytam, de nem tudtam megfogalmazni mi az. Folyamatos technológiai változásban nőttem fel, a vágyakozás bennem volt, és van ma is. 

Ha úgy tetszik, akkor a számítógépes korszak gyermeke vagyok, óvodában még Comodoron, majd IBM gépeken, ma meg felváltva Mac-en, iphone-on, tableten, PC-n elszórva a lakás 70 bruttó négyzetméterén nyomom.  A betárcsázós net, a félórás képletöltések, az ártatlan emailezések és személytelen ámde sokszor nem ártatlan csetelések közepette viszont megérkezett az iwiw. A szülővárosától, gimnáziumi társaitól elszakadt kíváncsi ember (értsd: én) tökéletes játszótere. Szerencsés voltam, már a legelején gond nélkül regeltem, nem kellett meghívóért könyörögnöm, a jövőre várakozó nem is annyira underground közösségekben gyorsan terjedt a hír: ez valami nagyon új, nagyon modern, tuti. Először csak nézelődtem. Vártam, mi lesz ebből, ki regel még, ki nem (mert az is elmond valamit arról az emberről), és amikor biztosnak éreztem a teret: felépítettem magamat. Nem nagy dolgokat, óvatosan, figyeltem arra mit árulok el magamról, és mit nem, de főképp nem túl sokat. Mert az gáz lenne. Ellenben imádtam azokat, akik túl sokat árultak el magukról. Anyukám pletykaláncánál is hamarabb tudtam meg, ha valaki házasodott, babát várt, elköltözött, és annak ellenére, hogy  a pletyka ellenségének tartom magam, örömmel töltött el, ha anyunak elmondhattam egy-egy újdonságot, amit ő valószínűleg csak a következő heti fodrász vagy piac alkamával tudott volna meg. Ekkor még nem izgatott, ha megtaláltak régi emberek, fiúk a balatoni nyaralások emlékeiből, vagy lányok az irodalmi versenyekről, még nem volt menő az adatvédelem, mint állandóan hangoztatott frázis. Később viszont meguntam, már nem volt új, és nem is akart újulni, és jött a facebook ami sokkal kúlabb volt.

Mások életét még mindig élveztem nézni, és nap mint nap elgondolkoztam, elgondolkozom rajta, hogy ebből mennyi az igaz. Közben jó képmutató példájával élen járva, ha magamra gondoltam, akkor mindig úgy aposztrofáltam magam, mint egy őszinte ember a cybertérben. Pedig dehogy vagyok őszinte. Naná, hogy nem. Akkor teszek fel képet, amikor jól érzem magam. Akkor írok ki valamit, amikor úgy érzem megfelelő a közeg és a pillanat is. Megszerkesztett, mesterkélt lény vagyok ott a falon. De még azt is rosszul csinálom, mert ezerszer megfogadtam, hogy az összes szülinaposra ráírok, majd reggelente ellenőrzöm, és a szakmai tartalmakra pedig kommentelek, hogy erősítsem a személyes márkámat. Egy rosszul szerkesztett online személy vagyok. Ugyanolyan összeszedetlen néha, mint a valóságban, de sokkal sebezhetetlenebb, mert azt mutatom, ami összetart, és nem azt, ami szétzilál. De van, aki teljesen őszinte itt? Aki meg meri mutatni ugyanúgy a fájdalmát, mint az örömét a több száz ismerősnek? Sokat gondolkoztam ezen is. A magyar fordításban ismerős, míg az angolban friend. Nekem ugyan angol nyelven van, de magyarul gondolkozom. Adatvédelmi beállításokkal, tiltásokkal, engedélyekkel látok el mindent, mert féltem a virtuális énem. Félek, hogy kihasználják, negatív energiákat telepítenek rá, ahogy a hétvégén én sem bírtam magammal, és azon bosszankodtam, hogy miért telik másnak három hét Bahamára, amikor én az átlagember erről csak álmodozom. Aztán persze észhez térítem magam, és magamra fókuszálok, nem másra, mert nem tudhatom, hogy mi az, amit ő nem mutat meg. És magammal kell törődnöm, de nem a virtuális, hiú és önámító énemmel, hanem a valómmal, ami létezik a másik nélkül is. És honnan tudom, ha az örök elégedetlenségem ellenére nagyon jó hétvégém van? Onnan, hogy nincs időm posztolni a Facebook-ra, mert sodor az élet, és így vagyok jól.

Mivel szolid volt a buli szilveszterkor, így elsején reggel volt alkalmam figyelni az embereket az utcán. Kerestem a jeleket, hogy vajon mi változott, másképp viselkednek, mint tegnap, amikor még egy teljesen másik évben voltak? Megfordult egy éjszaka alatt a világ? Ugyanannak a szürkeségnek a látványa fogadott mint általában, sietős léptek, üveges tekintetek, rendesen közlekedő trolik, villamosok, és gyalogosok. Mindennek ellenére arra gondoltam, hogy a várakozás ott van a levegőben, hiszen x járókelő lehet, hogy még nem tudja, hogy idén mennyi minden fog változni, és minden lélegzetvételemmel biztosabb lettem benne, hogy valami más lett. Más lett, mert ez az év is temérdek új dolgot fog tartogatni, mindenki számára.

Amikor általános iskolába jártam, akkor minden füzetben kötelező volt felírni az aznapi dátumot. A hetes feladata emellett az volt, hogy a táblára is felfirkantsa. Emlékszem, hogy minden évben komoly gondot jelentett számomra az átállás, hogy a téli szünetből visszatérve már egy másik évszámot kell bevésni, és emiatt rendszeresen el is rontottam. Annyira megszoktam már az adott évet, ami akkor még csigalassúsággal vánszorgott. Alig győztem kivárni amíg elérkezik a karácsony, majd a karácsonytól 14 napra eső születésnapomig eltelt idő is egy örökkévalósüágnak tűnt. Minden olyan lassú volt, és mindent siettettem volna. Mint minden gyerek, aki fel akar nőni. 

Ma teljesen másképp van már. Előre felkészülünk, hogy igen, most jön a következő év, 2014. Minden évben terveket szövünk, fogadalmakat teszünk: letesszük a cigit, többet mozgunk, egészségesebben élünk, kevesebbet idegeskedünk, többet szeretünk.  Csak egy újabb szám, de az általunk teremtett mítosz miatt megvan az esély a tiszta lapra, az újrakezdésre, arra, hogy valami nagyon más legyen a következő évben. A furcsa az, hogy a legtöbben mindig azt mondjuk magunkról, hogy gyűlöljük a számokat, ilyenkor mégis számvetést végzünk. Egyrészt megnézzük az előző évet, mi kerül a pozitív és mi kerül a negatív oldalra, elhatározzuk, hogy mit csinálunk majd másképp, összegzünk: mi az ami sikerült, és mi az, ami nem. Csupa tény és adat, no persze emellé megannyi érzelem, amit ilyenkor igyekszünk az objektivitás szűrője alá helyezni, hátha az segít egy jobb, következő évben. És hogy mi lesz jövőre? Szintén számok következnek: heti háromszor edzek, megtalálom az egyetlent, napi háromszor eszem, egyszer meleget, 8 órát alszom, sok pénzt keresek. Majd jönnek újra az érzések: megélem a pillanatot, kedvesebb leszek, kevesebbet kesergek a múlton, megvalósítom önmagam. 

Ez eddig mind klisé, de elgondolkoztatott, így január elsején, hogy mit is kezdjek magammal. Mivel majdnem egybeesik az újév a szülinapommal, így minden évben azon agyalok, hogy tudom-e a kettőt függetleníteni. Lehet, hogy csak a szülinapom közelsége miatt rémít meg az idő múlása? Akár így, akár úgy, az első gondolatom mindig a tiszta lap. Rajtam áll, hogyan élem, vagy változtatom meg az életemet. Azt azonban minden évben tudom, hogy ez nem egy nap, és nem is egy év lesz, sokkal hosszabb folyamat, és ehhez nekem is egy objektív mikroszkóp alá kell helyeznem önmagamat, ami részleteiben engedi láttatni mindazt, amin szeretnék változtatni.

Hogy miben szeretnék változni?

Olyan dolgokkal szeretnék többet foglalkozni, amiket szenvedéllyel végzek.

A szeretteimmel több időt kellene töltenem, tőlük kapom a legtöbb energiát.

A kifelé figyelés és sürgetés helyett, befelé kell néznem és megélnem a pillanatokat = hagyni, hogy boldog lehessek

Írni, írni és írni, nem csak vázlatokat a jegyzetfüzetbe, hanem komolyan véve a feladatot, amit kitűztem magamnak.

Míg mindenki más ajándéklistát ír, én bakancslistát. Idén ugyanis 3 hétre fogok szabira menni, pont karácsonykor. (OK, másfél napot közben is dolgozom, de az nem lesz vész). Mivel a listák embere vagyok, (értsd: mindenre gyártok egy listát, amit utána vagy használok, vagy nem - megjegyzés: általában utóbbi) így ezt az időszakot konkrét nyaralási és telelési terv helyett bakancslistával helyettesítem. A bakancslistán olyan tevékenységek vannak, amelyekre mostanában kevésbé, vagy egyáltalán nem jutott idő, ellenben masszív élvezetet nyújtanak számomra (takarítás nem lesz benne). Így sokkal inkább egy kellemes felüdülés lesz a karácsony, nempedig egy őrült káosz, amiben régesrég felborult az elemi rend.

1. Sokáig alszom reggel

Az alvás fontos, ezt bárki megmondhatja, én így is élném az életem (napi minimum 8 óra!) ha nem lenne az a fránya meló. Értelemszerű, hogy későn kelek majd. 

2. Lustálkodom reggel

Ha kivet az ágy, a reggeli kávém mellé minden nap más női magazint olvasgatok majd. Már szerencsére begyűjtöttem a decemberi számokat, rákészültem, hogy szépségben, lélekben és trendekben is totál felkészült leszek ezeken a gondolat nélküli kávégőzös órákon.

3. Főzök ebédet magamnak

Gyűlölöm a munkahelyi menzát, mivel száműzve vagyunk Budapestről, így elég kevés házhozszállítós opció van, ami megfelelő minőségű és összetételű ételt biztosítana számomra. Eltekintve néhány hétfőtől, amikor vasárnapról marad valami (ha épp főztem), nem eszem jót ebédre. Ezért evidens, hogy főzök. Valami könnyűt, egészségeset, és ami a legfontosabb: finomat.

4. Olvasok

Imádok olvasni. Nem csupán magazinokat. 2 célom van erre a hétre: befejezni az új Haruki Murakami-t és elolvasni Háy János Xanaduját. Már vár a polcon :)

5. Edzés

Az utóbbi időben örültem, ha 6 órát alhatok, ezért nem tudtam megoldani a lelkemnek megfelelő mennyiségű edzést. De most majd. Már tudom hova veszek bérletet, minden nap más pilates, jóga és body art órára megyek, és végre egyensúlyba hozom magam. Testileg és lelkileg.

6. Moziba megyek

Mostanában újra felfedeztem magamnak a mozit, és lenyűgöz. Nem sok jó film van, de törekszem kiválasztani a legjobbakat, hogy valóban kikapcsoljon. Lehet, hogy mesét fogok nézni, az ritkán csalódás. 

7. Kiállításra megyek

Egy kis kortárs kultúra nem árthat, végre eljutok Allen Ginsberg kiállítására :) Yaaay :)

http://ludwigmuseum.hu/site.php?inc=kiallitas&kiallitasId=886&menuId=43

Rengeteg változás áll előttünk az életben folyamatosan, azonban az mindig foglalkoztatott, hogy ha miénk a döntés, akkor honnan tudjuk, hogy itt az idő?

Én hajlamos vagyok jelekre várni. Arra gondolok, hogy mivel intuitív vagyok az apró, vagy éppen nagyobb jelek, lökések majd elvezetnek oda, ahova el kell jutnom. Valahogy mindig is így volt. Sosem voltak 3 és ötéves terveim, hacsak az nem számít annak, hogy háromévente fogok egy papírt és egy borítékot és leírom, mit szeretnék elérni a következő borítéknyitásra. Ezt viszont annyira nem veszem komolyan, hogy előfordul, fél évvel később nyitom ki, és magam is meglepődöm mit kívántam anno. Azt azért hozzá kell tennem, hogy mindig sikerül végül. Vagy ha nem pont az, hát valami hasonló. Hasonlóan én.

Mert rólam szól ez az egész, de az idő alatt nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy változom. Változik körülöttem a világ, az emberek, a munka, a hangsúlyok, a zajok. Ezért történik meg velem időről-időre az is, hogy megunom a munkahelyem. Nem tényleges unalom ez, mert szakmámból adódóan, sosem unatkozom, de egyszercsak, körülbelül két év tájékán betelik a pohár. Ilyenkor rendszeres (folyamatos) önvizsgálatot tartok, azon elmélkedem, hogy én vagyok-e rosszul kalibrálva, puhány vagyok, gyenge, vagy valami a munkahelyen történt, ami a szerencsétlen együttállást eredményezte. Az adott pillanatban persze mindent meg tudok magyarázni. Az utóbbi két esetben például a főnökeim, akik felvettek, bíztak bennem, én is bennük szakmailag: elmentek. Ez eredményezett egy megingott talajt, ugyanakkor számomra a szakmaiság bukását is. Mert az általam ismert multikulti nem erről szól. Elkeserítő, mert annak idején máshová sem vágytam, csak ide. Nem pont ide, de egy multihoz. Olyan sejtelmes volt, olyan hatalmas, olyan igéző. Mások, akik szinténkintről szemlélték, azt mondták bedarál, agymosás, munkamánia. Előtte is szerettem dolgozni, nem bántam. Most viszont azzal kell szembenézzek, hogy emberileg képtelen vagyok elviselni az érzéketlenséget, törtetést, taposást, könyöklést. Nem vagyok ilyen, és sokáig harcoltam azzal, hogyan lehetnék keményebb.

Most arra jöttem rá: nem kell, hogy keményebb legyek. Ilyen vagyok, érzékeny, és így is szeretem magam. A környezetem mérgező, a kérdés az, hogy én meddig viselem el. Meddig tudok érzéketlen maradni a környezetem működési szabályai között. Mert az tény, hogy felvenni sohasem fogom ezt a hozzáállást. Nem így születtem, nem így neveltek, és nem tudta belőlem semmilyen emberi kudarc kiváltani. Szeretnék jobb emberek között lenni, szeretnék pozitív energiát és békét a lelkemek. Sokszor mondják azt is nekem, hogy nem ilyen világot élünk. Én ezzel nem értek egyet, olyan világot élünk, amelyet magunk körül teremtünk. Ennek része a negatív is, de mégis, a jó részeket szeretném élvezni és felfedezni. Nem olyan nagy kérés az univerzumtól. A döntést, a változást viszont senki sem hozza meg helyettem.

Én vagyok a változás, nekem kell tennem ahhoz, hogy elinduljon az a folyamat amire várok. Ahogy a változás, a jel is én vagyok, az én testem és a lelkem jelez, hogy mennem kell tovább. Persze a változás nem könnyű, főképp, ahogy az ember egyre több változást és évet tud maga mögött. Mást kockáztatunk 16 és 30 évesen. Ami viszont fontos, hogy mindkét esetben rólunk van szó. Én, az én helyem a világban. Lehet jó helyem itt, csak el kell hinnem, és elindítanom, amire nagyon vágyok: a változást.